Back

Nagykároly – önkéntes nyári táboroztatás a piarista nővérek gyermekotthonában

  • 2024. aug. 06.

Budapestről Nagykárolyba hat óra a vonatút, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ezalatt összevesszünk a kallerral, Csongi szerezzen pár harci sérülést nemes küldetésének (értsd reggeli péksüti vadászat Verának és nekem) teljesítése közben, és Balázsnak eggyel kevesebb (0) métaütő legyen a birtokában, mint amennyivel indult (1).

Timi és Zsuzsa már a helyszínen vártak minket, a kolozsvári három fős delegáció pedig érkezésünk estéjén csatlakozott. Néhányan közülünk már jártak a gyermekotthonban két évvel ezelőtt Timivel, aki leszögezte, hogy ezúttal teljesen más gyerekek vannak itt, hisz egyiküket sem ismeri meg. Hamar kiderült azonban, hogy a táborozók összetétele szinte változatlan, egyszerűen csak eltelt két év, és a gyerekek megnőttek. Volt bennem előre némi bizonytalanság, hogy mennyire fogok jól kijönni a gyerkőcökkel, de a kétségem hamar elszállt. A kezdeti ismerkedésnél a legnagyobb nehézséget talán a számukra szokatlan, ritka keresztnevem okozta, bár egy egyszerűbb név sem volt garancia semmire: Pali egyből elnyerte magának a Petőfi elnevezést, kackiás bajszának köszönhetően.

A tábor öt napján keresztül kitartóan fárasztottuk a gyerekeket métával, focival, egy egész délutánt töltöttünk el számháborúval, strandolni mentünk, cserkészjátékokat tanítottunk és játszottunk végeláthatatlanul. Ebből kifolyólag mi, rég volt gyerekek, a végkimerültség határán következetesen, minden ebéd után kidőltünk legalább egy fél órára a fák alatti pokrócokra vagy függőágyakba, mialatt a srácok még mindig fáradhatatlanul követelték a következő kört mindenből, nem fogadva el nemleges választ, és tényleg úgy tűnt, soha el nem fogyó energiával tudnak a játékokban pörögni.

Reggelente a közös imáinkban egy-egy evangéliumot boncolgattunk együtt Katinka vezetésével, néha kiscsoportokban, vagy éppen a Miatyánkot imádkoztuk el – csak kicsit másképp. Többen a gyerekek közül hittanversenyeken szoktak részt venni, de talán mi is tudtunk a hitről új ismereteket adni a Kalazanciushoz kapcsolódó történetekre épülő kincskeresés során.

A méta mindenkinek nagy kedvence lett, valamiért különös élvezetet jelentett felnőttnek, gyereknek a tűző napon körberohanni az udvaron beleadva apait-anyait és még a futástól levegőért kapkodva is teli torokból igazságot követelni, amikor az ellenfél megkérdőjelezhető manővereket hajtott végre. Ha valakinek éppen mégsem fűlött a foga a labdajátékhoz, mindig volt lehetőség kézműveskedni is: készültek ékszeres dobozok, karkötők és Zsuzsa irányításával egy nagy fali naptár is, amin mindenki bejelölhette a saját születésnapját.

Igyekeztünk minél több hasznos élménnyel gazdagítani ezeket az együtt töltött napokat. Egyik délután a Panna által megálmodott érzékszínházban vehettek részt a gyerekek, amin keresztül Dániel próféta történetét ismerték meg. A különleges, érzékelős játékban bekötött szemmel vezettük végig őket az állomásokon, helyenként különböző akadályokat leküzdve. Minden jelenetet érintések, illatok, ízek vagy hangok kísérték.

 

Egy nap még az esti mesében is együtt voltunk, amelyben a meseerdőt járhatták velünk végig a srácok, hogy legyőzzék a tolvajt és visszaszerezzék az ellopott hajót. Találkozhattak ezalatt a mese többi szereplőjével is: a kormányos indította útnak őket, értékes információkat gyűjthettek össze a szakácstól vagy a papagájtól, segíteniük kellett egy sebesült kalandoron, megmenekülniük a tengeri boszorkányok karmai közül, hogy a kalandos út végén a kapitány hálásan megköszönje nekik a fáradozásukat. Kettesével vagy hármasával kellett teljesíteniük a küldetést, mi pedig minden alkalommal kicsit újraírtuk a történetet, így kalandorunk hol csak mezei boszorkányokra, vagyis akarom mondani, tengeri boszorkányokra, hol pedig a koszos, büdös, tengeri boszorkányokra figyelmeztette segítőinket, akik aztán változatos módszerekkel ijesztegették őket. Így ahány csapat, annyiféle esti mese hangzott el aznap.

Egy délelőttöt külön-külön töltöttek a lányok és a fiúk. Amíg a fiúk valami sztereotipikusan fiúsat csináltak, pl. megverekedtek egymással (vagy megemlékeztek a Római Birodalomról, sosem lehet tudni), a lányok ezalatt körmöt festettek és hajat fontak. Szántunk időt arra is, hogy ha szeretnének, kérdezgethessenek tőlünk, nagyfiúktól, nagylányoktól, mi pedig igyekeztünk kimerítően válaszolgatni.

A strandon töltött nap során a legfelelősségteljesebb énünket előkapva próbáltuk kordában tartani a gyereksereget, ami szinte lehetetlen küldetés volt, ám amikor nem tudtunk nyeregben maradni, akkor (Sanyi szerint) szőrén ültük meg a lovat.

Volt egy Ki mit tud? is, számos fellépővel, és minden túlzás nélkül, kimondottan színvonalas produkciókkal. Örömteli volt látni, hogy a benevezők mind mennyire és mennyi mindenben tehetségesek, és azt, hogy még a visszahúzódóbbak is lelkesen és bátran álltak ki a rögtönzött színpadra!

Utolsó este tüzet raktunk, és Hanna vezetésével közösen gitároztunk, énekeltünk, majd mindenki megoszthatta, mi az, ami igazán tetszett neki a hét során. A visszajelzések alapján a tábor során nem csak mi élhettük ki a sokadik gyerekkorunkat, de sikerült a gyerekekkel együtt megtapasztalnunk, mit jelent közösséghez tartozni, élményekben, érzésekben osztozni.

Nagyon lelkesen indultam Nagykárolyba, bár voltak kétségeim, hogy mennyire tudok majd közvetlenül odafordulni ennyi ismeretlen gyermekhez. Nem hagytak sokat merengeni ezen, mert ők léptek oda hozzám, jöttek a kérdéseikkel, a történeteikkel, a kisgyerekes piszkálódásaikkal, a leplezetlen őszinteségükkel. Meséltek a nehézségeikről, a suliról, arról, hogy miket szeretnek tenni és arról, hogy milyen nagy terveik vannak a jövőre. Megdobáltak fűvel és gallyakkal, aztán pedig szó nélkül kézen ragadtak séta közben a strandra menet. Egyetlen ebéd alatt töviről hegyire elmesélték a szerelmi életüket, majd könyörtelenül megfejtették az enyémet is. Nem tudtam pontosan, mit szeretnék vagy tudnék adni nekik, de ők már a jelenlétünket is végtelen hálával viszonozták. Öt nap bőven elég volt mindarra, hogy megszeressenek, aztán összevesszünk, néhányan megharagudjanak, mások csak egyszerűen ne kedveljenek, a könnyes búcsú pillanatában mégis elismerjék, hogy „na jó, Kenéz, egész jó fej vagy!”.

Köszönjük, hogy mehettünk!

Paulik Mirtill