Így éltem meg – benyomások a Sátoraljaújhelyi Piarista Jelenléttel közös önkéntes nyári táborunkról

Mikor valaki megkérdezi tőlem egy ilyen élményekben gazdag, mozgalmas hét után, hogy melyik volt a kedvenc pillanatom, hirtelen nehéz megszólalni. Hiszen az egész hét meghatározó volt, tele nehéz, vidám, megható pillanatokkal. De persze bizonyos mozzanatok mégis tovább megmaradnak majd az emlékezetemben, mint a többi. 

Egyik délelőtt a lelki percek alatt arról beszélgettünk a gyerekekkel, hogy milyen élményeik vannak a másoknak való segítségnyújtással kapcsolatban. Kérdeztük őket, szoktak-e másoknak segíteni. Az egyik kislány azt felelte, ő nem emlékszik rá, hogy valaha segített volna bárkinek, mire a nővére emlékeztette rá, hogy dehogynem, te is szoktál otthon segíteni a főzésben például. Magától azonban nem tudott ilyen emléket felidézni. A két nappal későbbi kézműves foglalkozáson gyöngyökből fűztünk karkötőt. Miután ők felfűzték a damilra az általuk választott gyöngyöket, odahozták hozzánk a füzéreket, s mi segítettünk összekötni a damil két végét. S minthogy ez nem ment olyan gyorsan, mert rendkívül csúszós volt a damil, mire befejeztük a kötözést az egyik karkötőn, addigra vagy öt másik gyerek sorakozott körülöttünk, hogy nekik is segítsünk. Így aztán nem is tudtuk mindig fejben tartani, kié volt a karkötő, amit épp összekötöztünk. Ez a kislány már vagy a második füzért hozta elém, s amíg kötöztem, ő tovább is állt, hogy újabb gyöngyöket válogasson a következő karkötőhöz. Mikor végeztem a kötözéssel, szóltam neki, s megkérdeztem tőle a karkötőt lobogtatva, hogy tessék, ez a tiéd volt, ugye? Erre kijavított, hogy nem az övé, hanem a Pistinek csinálta, mert neki másodszori próbálkozásra is legurultak a gyöngyök a damilról, mielőtt összekötözhettük volna. Ezt a lehető legnagyobb természetességgel mondta, én pedig eltűnődtem, ha másnap megkérdezném tőle, segített-e valaha valakinek, eszébe jutna-e az előző napi karkötő. Eszébe jutna-e, hogy észrevette a fiút, akinek másodszori próbálkozásra sem sikerült, úgyhogy a sajátja mellett neki is készített egy karkötőt. Hogy ne csak neki legyen, hanem a másiknak is. Hogy amíg az én kezeim megálltak a levegőben a következő karkötő damilja fölött, s elámultam ezen, addig neki meg sem fordult a fejében, hogy most valami különlegeset cselekedett, mert olyannyira zsigeri volt számára a mások felé való odafordulás, hogy mikor megkérdeztük, segített-e valaha valakinek, akkor nem jutott eszébe semmi. Azt hiszem, erre például egészen sokáig emlékezni fogok. 

Egy gyerek mindenhol gyerek. Ha ezt eddig nem tudtuk volna, itt első kézből tapasztalhattuk. Egy gyerek mindenhol gyerek, és bárhol is él, bármilyenek is az életkörülményei, megérdemli, hogy a lehető legnagyobb szeretetben és odafigyelésben nevelkedjen. Egy gyerek ott is gyerek, ahol nehéz gyereknek lenni, és mindenhol jár neki a testi, szellemi és lelki fejlődéséhez szükséges gondoskodás. Ha van igazán fontos és sürgető feladat, az talán az, hogy ezt felismerjük, és tegyünk is ezért. Hogy a legközelebbi jégesővel járó vihar után, ha majd megkérdezzük tőlük, féltek-e, akkor ne kelljen azt mesélnie egyiküknek sem, hogy náluk a nagyszoba szőnyegére estek be a jegek.

Timári Mária

Fotó: Berky Bence