„Másodszor is ugyanoda vezetett az utam” – önkéntesünk története a sátoraljaújhelyi gyermektáboroztatásról
- 2026. júl. 26.
Amikor valaki megkérdezi tőlem, miért térek vissza újra és újra az önkéntestáborba, nehéz egyetlen mondatban válaszolni. Talán azért, mert ezt a hetet nem lehet egyszerűen programokkal vagy élményekkel leírni. Sokkal inkább egy érzés, ami már az indulás előtt ott van bennem, és ami akkor is velem marad, amikor már hazafelé tartok. Második alkalommal érkeztem Sátoraljaújhelyre, és bár idén valamivel ismerősebb volt a közeg, ugyanúgy volt bennem izgatottság és várakozás, mint tavaly. Tudtam, hogy lesznek nehéz pillanatok, történetek, amelyek megérintenek, és olyan találkozások, amelyek hosszú időre nyomot hagynak bennem. A tábor előtt mindig van bennem egy kis félelem is.
Tudom, hogy olyan gyerekekkel találkozom, akiknek az élete sokszor egészen más nehézségeket tartogat, mint amit én ismerek. De minden évben újra megtapasztalom, hogy nem ezek a különbségek határozzák meg a találkozásainkat.
Egy gyerek mindenhol gyerek.
Ugyanúgy szeretne játszani, nevetni, figyelmet kapni: szeretne fontos lenni valakinek. A legfontosabbak idén is ők voltak. Azok a pillanatok, amikor valaki minden előzmény nélkül megfogja a kezedet, amikor melletted szeretne ülni az ebédlőben, amikor büszkén mutatja meg, amit készített, vagy amikor csak azért jön oda hozzád, mert szeretne veled lenni.
Az egyik ilyen pillanat számomra teljesen váratlanul történt. Az állomások között haladtunk, és a szabadulószobás állomás után már nagyon szorított minket az idő. Az egyik kislány a csoportomból – akivel idén találkoztam először – meglátott néhány matricát, és megkérdezte, visszamehet-e egyért. Tudtam, hogy mennünk kell tovább, ezért azt mondtam neki, hogy most, sajnos, nem tudunk visszamenni, de ha a legutolsó állomással is végzünk, akkor majd megnézzük. Néhány pillanattal később arra lettem figyelmes, hogy mégis visszafutott. Amikor visszaért hozzám, megkérdezte, hogy odaadom-e neki a telefonomat egy pillanatra. Kicsit meglepődtem, de odaadtam neki. Ő pedig fogta a matricát és felragasztotta a telefonom hátuljára.
Majd rám nézett és azt mondta: „Azért ragasztottam oda, hogy amikor ránézel, mindig eszedbe jussak.”
Abban a pillanatban nagyon sok érzés volt bennem egyszerre.
Egy kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy előtte nemet kellett mondanom neki, miközben ő ezt egyáltalán nem így élte meg. Nem azért futott vissza, hogy magának vegyen el valamit, hanem azért, hogy nekem adjon egy emléket. Egy apró matricát, ami azóta már sokkal többet jelent egyszerű matricánál. Minden alkalommal, amikor ránézek, ő jut eszembe, és vele együtt az a hét, amit együtt tölthettünk. Persze rengeteg nevetés is része volt ennek a hétnek.
Olyan pillanatok, amikor mi, önkéntesek is újra egy kicsit gyerekek lehettünk. Amikor együtt nevettünk a gyerekekkel, amikor egy játék közben már mi is ugyanúgy izgultunk, vagy amikor este fáradtan próbáltuk összeszedni magunkat a következő napra, merthogy ez is ugyanúgy része a tábornak.
Azt érzem, hogy ez a tábor minden évben egy kicsit formál rajtam.
Megtanít arra, hogy néha egy kis idő, egy kis odafigyelés vagy egy őszinte mosoly sokkal többet jelenthet, mint gondolnám. Az utolsó reflexió során azt a kérdést kaptuk, hogy mi lenne az az egy üzenet, amit a világnak adnánk. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy
talán a változás nem ott kezdődik, ahol az a legfontosabb kérdés, hogy én mit kaptam, hanem ott, hogy rajtam keresztül Isten mit tudott adni nekik.
Mert lehet, hogy számomra egy apró pillanatnak tűnik valami, de számukra ez jelentheti azt, hogy fontosak, hogy számítanak, hogy észrevették őket. Amikor a hét végén hazafelé indulunk, mindig furcsa érzés marad bennem. Egyrészt ott van a fáradtság, hiszen egy intenzív, mozgalmas hét van mögöttünk.
Másrészt pedig ott van a hála.
Hálás vagyok azokért a gyerekekért, akik megmutatták nekem, mennyi szeretet és őszinteség van bennük. Hálás vagyok az önkéntestársaimért, akikkel egy hét alatt igazi közösséggé váltunk. És hálás vagyok azért, hogy újra átélhettem ezt.
Sokan azt gondolják, hogy mi önkéntesként azért megyünk oda, hogy adjunk valamit. Ez természetesen igaz. De minden évben úgy térek haza, hogy azt érzem: én kaptam sokkal többet. Talán ezért térek vissza.
Mert minden egyes ott töltött hét emlékeztet arra, hogy a legnagyobb dolgok sokszor a legegyszerűbb pillanatokban születnek.
Bízom benne, hogy még sokszor ugyanoda vezet majd az utam, újabb gyerekekhez, újabb történetekhez és ugyanahhoz a szeretethez, amelyet Isten rajtuk keresztül újra és újra megmutat.
Sznopek Nóra
Fotó: Bucskó András
Támogasd a Kalazancius Mozgalom és a Sátoraljaújhelyi Piarista Jelenlét negyedik éve közös nyári önkéntestábori misszióját!
Tag:tábor